4. fejezet

Pöttömök!:)
Nos, itt is van a negyedik fejezet. Egy új szereplő is érkezett a történetbe, remélem sejtitek, hogy (mivel saját szemszöge is van) sokáig velünk fog maradni. Remélem, tetszeni fog. ☻
U.i.: komizni és feliratkozni ér:3<3
Me, Myself and I: Kata xxx  

Kristina szemszöge

Otthon aztán bevettük a nappalit, én pedig modelleket megszégyenítve toltam magamba a Nutellát. Hát. Annyira kifáradtam a helikopteren való himbálózástól, hogy bármit képes voltam megenni, csak legyen édes. 

Mivel a fiúk próbája ma elmaradt, George arra kérte őket, hogy a nappaliban zenélgessenek egy kicsit, amíg ő elmegy ide-oda. Úgyhogy a 5 Seconds Of Summer a nappaliban odébb tolta a foteleket, meg a kis asztalt, és miközben én a pultnál ücsörögtem, hogy ne zavarjam őket, egy komplett színpadot odavarázsoltak. Cal, Luke és Michael kihozott egy-egy gitárt, míg Ash valami dob-félét. Nem egy egész dobszerkót, hanem valami kis dobozt, amire ráülve, feszes bicepsszel püfölte a fát. 

- Mit fogtok énekelni?- kérdeztem, miközben bekaptam egy kanál Nutellát. Eközben a srácok elszedtek a konyhaasztaltól székeket, hogy kényelmesebben hozzá tudjanak férni a gitárokhoz. 

- Mit szeretnél?- vonogatta a szemöldökét Luke, én pedig megforgattam a szemeimet. 

- Ne rajtam múljon már.

- Pedig rajtad múlik- vigyorgott felém Mike.

Lehuppantak a székekre, és szinte egyszerre vették a kezükbe a gitárjukat. Letettem a kanalam, és felkuporodtam a velük szemben lévő kanapéra. Luke lefogott pár akkordot, és megpengette a húrokat. Annyira imádom a gitár hangját, amennyire csak lehetséges, ráadásul az, hogy Luke Hemmings az ajkába harapva pengette, elég nagy hatással volt rám. És talán ez is befolyásolt abban, hogy kihagyott egy ütemet a szívem amellett, hogy görcsbe szorult a gyomrom. Nem tudtam eldönteni, hogy a gitár okozta-e ezt, vagy a srác. Hm.
- Voodoo Doll?- Luke abbahagyta a pengetést, és a fiúkra vigyorgott, akik nevetve bólogattak.
Pár pillanatnyi csend támadt, majd Mike felkurjantott, én pedig ösztönösen felnevettem, a többiek meg belekezdtek a dalba. Ash ütemre dobolt, arcán boldog mosoly terült el, míg a többiek koncentrálva gitároztak. Aztán Luke abbahagyta a gitározást, és a szemembe nézve énekelni kezdett. Nos. Hű. El sem lehet mondani, milyen csodálatos hangja van, azt hiszem, erre nincsenek szavak.
Miután abbahagyta az éneklés, őt követte Michael, a refrént pedig mindannyian énekelték. Olyan szívmelengetőek voltak, ahogy ott ültek és zenéltek, hogy az arcomat fogva folyamatosan mosolyogtam. Cal szólója jött, ami iszonyatosan édes volt, főleg, mikor Luke átnyúlt előtte és megcsípte az arcát. Eskü, azt hittem, megzabálom őket. A másik kedvencem az volt, amikor totális összhangban billegtették a fejüket, miközben Ash dobolt. Zenélés közben folyamatosan össze-össze vigyorogtak, néha kicsit cukkolták azt, aki éppen énekelt, de olyanok voltak, akár a testvérek.
Mikor befejezték, elnevették magukat, én pedig sikongatva elkezdtem tapsolni nekik. Szerintem baromira megérdemelték.
- Na, milyen volt?- nézett rám Calum, a szeme pedig csillogott.
- Hát, hű. Annyira, de annyira- tapsikoltam, totális extázisban.- Olyan édesek voltatok, és izé. Amikor így egyszerre csináltátok ezt- a fejemmel ritmusra bólogattam.-, hát azt hittem, menten megeszlek titeket. És úristeeen.
- Aha- vonta fel az orrát tök cukin Mike, mire mind elnevettük magunkat.
- Olyat tudtok, amit én is tudok?- kérdeztem tőlük, és kezdtem bezsongni.
- Mit tudsz?- vonta fel a szemöldökét Ash, haja vége a homlokába lógott, és kissé összetapadt az izzadságtól. Úgy nézett ki, hogy wow, meg hm, meg ahw.
- If You Don't Know- vágtam rá, ők pedig bólintva elkezdték.
Kirázott a hideg, ahogyan felcsendültek az első akkordok, és, mikor Luke megszólalt, vele együtt énekeltem magamban a szöveget.
- "Tonight we're fading fast"- Luke a szemembe nézett, és egy széles vigyor terült el az arcán, miközben folytatta.- "I just wanna make this last."
Nem bírtam tovább, a következő sorokat már hangosan kellett, hogy énekeljem.
- "If I could, say the things that I want to say, I'd find a way to make you stay. I'd never let you get away, get you in all the games we play."
A szemem sarkából láttam, ahogyan Mike szélesen vigyorog. Itt abbahagytam a dalt, mert úgy éreztem, Luke kell, hogy elkezdje a refrént. A srác folytatta is, mintha mi sem történt volna.
- "Go ahead RIP my heart out, show me what loves all about."
De végül muszáj volt a végén még egyszer elénekelnem, közvetlenül utána. Mikor megszólaltam, a hangom tökéletes szinkronban volt Luké-val.
- "Go ahead RIP my heart out, that's what loves all about."
- "I want you to want me this way, and I need you to need me to stay."
- "If you say that you don't feel a thing. If you don't know..."
És végül, közösen énekeltük:
- "Let me go."
A fiúk még kicsit huhogtak alá, vagy valami hasonló. Nekem a fülemben dobolt a vérem, és annyira zakatolt a szívem a mellkasomban, hogy úgy tűnt, mindenki hallja. Végül Luke hangja harsant fel, erőteljesebben, mint eddig bármikor.
- "If you don't know, then just let me go."
Calum fojtatta a dalt, én pedig kezdtem egyre boldogabbnak érezni magam. Szálltam a zenével együtt, a fülemben pedig a vér dobolása kezdett alábbhagyni, ahogyan természetességgel becsatlakoztam Cal-hoz is, aki vigyorogva engedte, hogy néha bekapcsolódjak. Aztán nagyban énekeltem vele együtt, amikor hirtelen elhallgatott. Megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, de eddig olyan jól szóltunk, szóval kénytelen voltam úgy elénekelni a dalt, Luke részéig, hogy az jó legyen. Szóval Ash-re szegeztem a tekintetem, és a mozdulatait követtem, amivel a kis dobot ütötte, közben pedig folyamatosan énekeltem.
- "You would scream, we would fight, you would call me crazy"- tekintetem tovább vándorolt, már Calumot figyeltem, aki iszonyat édesen mosolygott rám.- "And I would laugh, you were mad, but you'd always kiss me"- Mike-ra néztem, aki bozontos kobakjával kacsintott egyet, amitől mosolyognom kellett.- "In the shirt, that I had, that you always borrowed"- végül pedig Luke-ra szegeztem a tekintetem. Összeakadt a pillantásunk, és az övé akkor sem engedett el, amikor már az utolsó soromat énekeltem, oda sem figyelve a szövegre. Akkor csak ő volt, meg én.- "When I woke, it was gone there was no tomorrow."
Luke elmosolyodva kezdett bele a refrénbe, én pedig kifulladva dőltem hátra a kanapén, és úgy éreztem, soha nem számított még ennyire, hogy pontosan tudjam a dalszöveget. Luke folyamatosan engem figyelt, én pedig igyekeztem nem úgy mosolyogni, mint egy komplett idióta. A refrénnél viszont muszáj volt bekapcsolódnom:
- "If you don't know, let me go."
Ezt közösen énekeltük. Olyan boldog volt, mint még soha.
Pár refrénnel később a fiúk befejezték a zenét, és lihegve pislogtak egymásra, miközben én hitetlenül elnevettem magam, és a hajamba túrtam.
- 7 éves korom óta nem énekeltem emberek előtt- közöltem velük, hogy érezzék magukat kivételesnek, amiért megtiszteltem őket a hangommal.
Luke kék szeme megvillant, majd megeresztett egy mosolyt.
- Nem éppen úgy tűnt.
- Kicsit hamis volt- töprengtem. Máskor brutális zavarban lettem volna, de most lazán elgondolkodtam ennek a lehetőségén.
- Hülye vagy?- röhögte el magát Michael.- Úgy énekeltél, mint valami istennő, vagy mittudomén.
- Jó volt?- őszintén meglepődtem. Magamban mindig szerettem énekelni, meg ilyesmi, de az, hogy a 5 Seconds Of Summer dicsérje meg a hangomat, kicsit erősnek bizonyult.
- Rohadt jó volt- vigyorgott felém Ashton. Az arca totál ki volt pirulva, a gödröcskék pedig megjelentek, ahogy elmosolyodott.
- Most tényleg?- nevettem el magam zavaromban, mire Calum nekem vágott egy díszpárnát.
- Tina, cseszettül jó voltál. Úgyhogy kuss.
- Ó- nevetgéltem, és a díszpárna virágait kezdtem el piszkálni.
A fiúk tovább gitározgattak, meg ilyesmi, én pedig haláli boldog mosollyal pásztáztam őket. Elképesztően tökéletesek voltak, ahogyan úgy ültek ott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És lehet, hogy ez is volt.


Nem sokkal később a srácok totálisan kifáradtak, én pedig kezdtem magam szörnyen unni. Oké, hogy amíg együtt énekelgettünk csodásan éreztem magam, de utána egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni. Mondtam a srácoknak, hogy elmegyek egy kicsit sétálni, hiszen a repülőn lógás nem számít mozgásnak. Ők pedig csak intettek, hogy "vigyázzak magamra", és hagytak is menni.
Úgyhogy felvettem a tornacsukám, és most először, amióta idejöttünk, egyedül léptem ki a hotelből. Az emberek csak elsétáltak mellettem, én pedig boldog voltam, hogy itt végre senki sem ismer, és hogy nem kell attól félnem, hogy valaki, aki szembe jön velem a utcán ismer, és tesz majd valami megjegyzést rám.
Csak sétáltam, és boldog voltam. Örültem annak, hogy a szél itt másként fúj, hogy az emberek máshogy lépnek, hogy úgy el tudnak egymás mellett menni, hogy nulla érzelmet mutatnak. Tetszett az is, hogy ilyen nagy volt az egész. Minden második sarkon egy kávézó volt, belőle pedig özönlöttek az aktatáskás emberek, és a szerelmes párok, akik egymás kezét fogva manővereztek a tömegben. Elmosolyodtam, amikor egy ilyen kis cuki pár nekem jött, és gyorsan elnézést kértek. Önkéntelenül is elképzeltem magamat, ahogyan Luke Hemmings kezét fogva szelem New York utcáit. Magamra kellett szólnom, hogy basszus, fejezd már be ezt a baromságot: Luke nem több barátnál. Na, meg a fél világ érte csorgatja a nyálát.
Aztán rádöbbentem, hogy ezen egyáltalán nem érdemes gondolkodni, szóval a legközelebbi kávézó felé vettem az irányt. Itt jelentősen kevesebben voltak, mint például a mellette lévő Starbucks-ban, ahol a sor az utcán állt. Úgyhogy gondolkodás nélkül bementem- már az ablakból látszott, hogy bőven akad szabad asztal.
A kis csengettyű megbillent az ajtó fölött, amikor beléptem a helységbe. Iszonyatosan finom illat volt itt bent, és ez felidézte azokat a napokat, amikor anyuval állandóan cukrászdába jártunk. A szüleimre gondolva keserű íz töltötte meg a számat, nekem pedig meg kellett ráznom a fejem, hogy egy pár pillanatig el tudjam felejteni magamat és a körülöttem lévő őrületet. Annyira bejött, hogy az utcán senki sem foglalkozik a másikkal, hogy egy ideig észre sem vettem a sarokban sírdogáló lányt. Mikor viszont odasétáltam a pulthoz, hogy kérjek valami csokis sütit, önkéntelenül is előtörtek belőlem a kisvárosi ösztönök. Te jó isten. Miért nem megy oda senki hozzá?
Aztán az utcán toporgó emberekre gondoltam: ők már megtanultak úgy élni ebben a nagy városban, hogy nem törődnek másokkal. Talán az lett volna a helyes, ha felveszem a sok new york-i példáját, és keresek egy szabad asztalt, de a fejemben megszólalt egy kis hangocska.
A fenébe is. Én nem idevalósi vagyok.
A lábaim önálló életre keltek, én pedig csak akkor eszméltem fel, amikor megkopogtattam a lány vállát. Selymes, barna haja a vállára omlott, és ahogyan gyorsan megtörölte az arcát, majd felém fordult, majdnem elmosolyodtam. Hatalmas, ártatlan barna szeme volt, és a sminkjét teljesen lesírta.
- Minden rendben?- kérdeztem óvatosan.
- Öhm, persze- mosolyt erőltetett magára, és már vissza is fordult az asztallap felé. Már biztos voltam abban, hogy nem hagyom ennyiben a dolgot.
- Leülhetek?
Csak bólintott, én pedig a táskámat a vele szemben lévő székre akasztottam, és leültem elé.
- Egyébként Kristina vagyok- mosolyogtam rá, amit halványan viszonzott is.- Kristina Bazan.
- Sophie Beckett- egy aprót biccentett, majd hitetlenül elnevette magát és kinézett az ablakon.- Miért ültél ide?
- Gőzöm sincs- vallottam be, és felkönyököltem az asztalra.- Úgy láttam, szükséged van egy ölelésre. Vagy egy zsepire.
- New Yorkban az emberek nem csinálnak ilyesmit.
- Csak átutazóban vagyok- vontam vállat, mire Sophie rám nézett, és elmosolyodott. Ezúttal ez egy meleg mosoly volt- és elképesztően szép.
- Hát. Egy zsepi talán tényleg jól jönne.

Sophie szemszöge

Aznap, amikor rájöttem, hogy Zack megcsal, igazából szép idő volt. És szerda. Utálom a szerdákat.

Azon a napon voltunk 2 évesek. Együtt mentünk volna vacsorázni, Zack pedig mondta, hogy kicsit késni fog, mert előtte át kell ugrania a nagypapájához. Én viszont arra gondoltam, átugrom hozzájuk, hogy egy kicsit beszélgethessek Karennel, az anyukájával. Régen találkoztunk, és kíváncsi voltam, mi lett a főzőverseny eredménye, amiről az asszony mindig beszámolt nekem.
Sötét estélyi volt rajtam, amit még Zack-től kaptam, és olyan boldog voltam benne. Mielőtt kiléptem volna a házból, egy utolsó pillantást vetettem az előszobában álló tükörre, megigazítottam a kontyomból kiszaladt fürtöket, és már mentem is.
New Yorkban egyébként megszokott, hogy nők, sötét estélyiben intsenek le taxit, így rajtam sem lepődött meg senki, amikor a ruhám alját fogva füttyentettem az egyik sárga autónak. Mikor az egyik megállt, becsusszantam hátulra, lediktáltam a címet, és a győztesek nyugalmával dőltem hátra a dohos kárpiton.
Amint megérkeztünk, kicsit furcsállottam, hogy a barátom kocsija ott áll a felhajtón, de csak elintéztem egy vállrándítással, gondolván, biztos taxizott, vagy valami ilyesmi. Az ajtóhoz szaladtam, és miközben becsöngettem, egy boldog mosolyt varázsoltam az arcomra. Karen nyitott ajtót, és mikor meglátott, annyira ledöbbent, hogy még az álla is leesett.
- Sophia?
- Öhm, szia, Karen- nevettem el magam, és gyorsan végignéztem a ruhámon. Tuti azon döbbent meg. Te jó ég, lehet, a taxiban beleültem valamibe.- Minden rendben? Van valami a ruhámon? Vagy az arcomon? Istenem, miért nézel így?
- Én...én... azt hittem- az arca kipirult, és feltolta a hajára a szemüvegét. Zavarodottan végigmért, és megmarkolta az ajtót.- Te ma már nem voltál itt?
- Tessék?- összevontam a szemöldököm, és félretoltam Karen-t, hogy be tudjak menni.- Nem, most jöttem. Zack azt mondta, el kell mennie a nagyapjához...
- Nekem azt mondta, fent van veled- úgy tűnt, a nő semmit sem ért. És akkor nem ő volt az egyetlen.
- Mi?
Hirtelen a legrosszabbra gondoltam. Elfogott a hányinger, és elkezdtek remegni a magassarkúba bújtatott lábaim is. Azt se tudtam, mit csinálok, csak elindultam az emeletre. Kétszer botlottam meg a lépcsőn, míg végül sikerült felérnem. Kéjes nyögdécselések törték meg az emelet sötét csendjét. Úgy éreztem, mintha valaki pofon vágott volna. A gyomrom liftezett, és legszívesebben elhánytam volna magam. Szédelegve követtem a hangokat, majd megálltam Zack szobájának ajtaja előtt. Mély levegőt vettem, hogy ne okádjam el magam, és nemes egyszerűséggel benyitottam a helységbe.
A látvány totálisan letaglózott. Először egy vörös hajcsomót vettem észre, amint vadul rángatózik, aztán egy szinte feketét. Majd Zack kidolgozott felsőtestét. Később pedig azt az ágyneműt, amit közösen vettünk. A csaj alatt volt. A sarokban ott volt az a lámpa, amit tőlem kapott születésnapjára- most egy csipkés melltartó volt rádobva. Valami megroppant bennem.
- Zack?- kérdeztem remegő hangon. Az utolsó szálakba kapaszkodtam, és a legeslegutolsó pillanatig reménykedtem abban, hogy ez csak valami eszement tévedés. Görcsösen rámarkoltam a retikülömre, amikor a mozgolódásuk abbamaradt, és a fekete hajzuhatag felém fordult.
Ugyanaz a szemöldök, amit egy fehér heg szel ketté. Ugyanaz az orr, amire annyiszor nyomtam puszit. Ugyanaz a száj, ami annyiszor csókolt, és ami annyiszor suttogta, hogy szeret engem. Ugyanaz az arc, amin mindig megjelentek a gödröcskék, valahányszor a fiú elmosolyodott. Mintha gyomorszájon vágtak volna. A szám elé kaptam a kezem, és a könnyeimtől már alig láttam.
- Soph!- még hallottam, amint Zack utánam kiált, de már a lépcsőn vágtattam le. Majdnem kibicsaklott a bokám, miközben elszaladtam Karen mellett, aki teljesen értetlenül pillogott.
Feltéptem az ajtót, és kirohantam a külváros sötétjébe.
- Sophia, állj már meg!- üvöltött utánam Zack, nekem viszont eszemben sem volt megállni. Már a gondolattól is undorodtam, hogy megint a szemébe nézzek. Ugyanakkor a szívemben egy hatalmas űr tátongott, és szinte levegőt is alig kaptam.
Csupán pár másodpercre álltam meg, hogy le tudjam magamról venni a tűsarkút, de amint megint elindultam volna, valaki megragadta hátulról a derekamat.
- Ne érj hozzám!- kiáltottam, és megfordulva ellöktem magamtól a fiút, akin csak egy boxer alsó volt.
- Kérlek, beszéljük meg!- nyúlt volna utánam, de elrántottam a kezem, és gúnyosan felnevettem. A szemeimből időközben elkezdtek csorogni a könnyek, és a komoly zokogás határán álltam.
- Tudod, kivel beszéld meg.
- Ez nem az, aminek látszik...- kezdte volna a tipikus pasis dumát, mire nekivágtam az egyik cipőm.
- Nem érdekel, Zack!- annyira üvöltöttem, hogy megfájdult a torkom. Próbáltam minden beleadni ebbe a mondatba, hiszen nem akartam mindenki előtt leállni verekedni.
- Kérlek- a szemembe nézett, egyik kezében a cipőmet szorongatva. Ez a tekintete megremegtette a gyomrom, amit most lyukasnak éreztem. Elsírtam magam, az arcára pedig kín ült ki.
- Soha többet ne keress, és ne hívj, és...- elcsuklott a hangom, és a kezembe temetett arccal csak rázott a zokogás. Hogy ez a két év így érjen véget...
- Samantha nem jelent nekem semmit- mondta halkan Zack, én pedig legszívesebben képen vágtam volna. Ehelyett azonban elemeltem a kezem az arcom elől, és mélyen a szemeibe néztem. Olyan mélyen, amilyen mélyen csak tudtam, hogy eszébe juttathassam az együtt töltött perceket.
- Tudod mit? Most már jelenthet- szaggatottan beszívtam a levegőt, és próbáltam nem megint elbőgni magam.- Hiszen úgyis mindegy.
Megfordultam, és terveim szerint elsétáltam volna, ám Zack megragadta a karomat. Nem fordultam meg, hiszen az arcomon már patakokban folytak a könnyek, és nem akartam még szánalmasabbnak tűnni. Ehelyett egyszerűen csak haza akartam menni, hogy a sarokban ülve addig sírhassak, amíg ki nem száradnak a szemeim. Az valamennyire elfedte volna a fájdalmat, amit akkor éreztem.
- Soph- rekedt volt a hangja, mikor megszólalt, nekem pedig azok a reggelek jutottak eszembe, amikor a mellkasán feküdve puszit nyomtam az arcára.- Szeretlek.
Lehunytam a szemem, és legszívesebben magamhoz öleltem volna. De ez már nem lett volna ugyanaz. Ehelyett csak megfordultam, és a szemébe néztem úgy, hogy lássa, amint a könnyeim csendesen lefolynak az arcomon.
- Láttam.
Majd kirántottam a kezem a szorításából, és mezítláb kezdtem el hazafelé rohanni, miközben olyan sírógörcs jött rám, hogy a sarkon meg kellett állnom. Nem bírtam tovább szusszal, így csak nekidőltem a falnak, és abba sem bírtam hagyni a zokogást. Marta a torkom, a szemem csípett, a gyomrom pedig olyan görcsben állta, hogy le kellett guggolnom. Ahogy a fejemet fogtam, csak arra tudtam gondolni, hogy te jó isten. Hogy kelek majd fel reggel?

Kristina szemszöge

- El tudod ezt hinni?- sírt fel Sophia, én pedig vigasztalóan simogattam a vállát.

Miután mindenbe beavatott, iszonyatosan megsajnáltam. Akkora barom volt az a köcsög. Arra gondoltam, hogy legszívesebben behúznék neki egyet. Jézusom. 

- Annyira sajnálom- suttogtam, és estelenül magamhoz húztam a lányt. Soph a vállamba fúrta a fejét, és úgy szorított magához, mintha az élete múlna rajta.- Hé. Semmi baj.
Az egyik pincérnőt leszólítva megint rendeltem egy csokis sütit neki. Mikor a nő kihozta, Sophia szipogva kezdte el enni. Néha finoman megsimogattam a vállát, vagy adtam neki egy zsepit. Ez az egész még csak tegnap történt, ő pedig totálisan össze volt törve. Amit meg is értettem.
- Sajnálom- suttogta Soph, és lecsapta a villáját az asztalra. Kicsit jobban nézett ki most, hogy már kettő süteményt bepuszilt.- Rohadt szánalmas vagyok.
- Egyáltalán nem vagy az- nyugtattam meg, és tényleg így gondoltam. A helyében mindenki így tett volna.- Két év nagy idő.
- Tudom- sóhajtott fel, és a kezébe temette az arcát.- Legszívesebben... én...
- Nem kell semmit sem mondanod- rámosolyogtam, bár ezt nem láthatta. Intettem a pincérnőnek, hogy fizetnék, majd utána áthajolva az asztalon, elvettem Sophia kezeit az arca elől.- Van egy ötletem.
- Mi?- vonta fel a szemöldökét. A szemei pirosak voltak és kiszáradtak, ő maga pedig iszonyatosan fáradtnak tűnt.
- Menjünk.
Felálltam, a táskámat a vállamra dobtam, és megvártam, míg a lány is ugyanezt teszi. Aztán karon ragadtam, és kimentünk a kávézóból. A forgalmas utcán aztán felé fordultam, és elmosolyodtam.
- Bízol bennem?
- Azt hiszem, nincs más választásom- erőtlenül felnevetett, én pedig belé karolva vezettem a legközelebbi plázáig. 

Az épületbe lépve magával ragadott a tömeg, így Sophiaval erősebben markoltuk egymást.
- Még mindig nem értem, mit keresünk- mondta nekem, és félrerántott egy rohanó egyetemista elől, aki kis híján eltarolt.
- Felénk az összetört szív gyógyszere- megálltam egy ruhabolt előtt, és Soph-ra vigyorogtam.- a vásárlás.
Meg sem várva a válaszát, berángattam a boltba, és rögtön nekiestünk a ruháknak. Egymás után mutattuk fel a koktélruhákat, majd nagyot röhögve fel is próbáltuk őket. Sophia egyre jobban kezdett felszabadulni, én pedig boldog voltam, amiért sikerült elterelnem a gondolatait. Viszont, mikor ő éppen ruhát próbált, én pedig kint vártam a fülke előtt, sírást hallottam. Halk volt, és iszonyatosan remegő.
- Soph, minden oké?- óvatosan elhúztam a függönyt.
- Ne haragudj.
Sophia a földön ült, ruhája szétterült körülötte. Felhúzta a térdeit, és kezébe temetett arccal szipogott.
- Miért kéne haragudnom?- visszarántottam a függönyt, és leültem mellé.
- Nem bírok nem rá gondolni- rám nézett, és sóhajtva hátradöntötte a fejét.- Pedig az utóbbi időben te voltál hozzám a legrendesebb. Amiért imádlak. Komolyan. Csak...
- Nem kell magyarázkodnod, oké?- mosolyogva megböktem a vállát.- Mindenki érzi így néha. És ez nem baj, oké? Néha mindenki sikítana és sírna, és csak elfutna a gondok elől. Nem gond, ha így érzed, főleg azután, ami veled történt. Minden rendben lesz. És én itt vagyok neked. És ígérem, hogy segítek, jó? El fog múlni.
Pár pillanatig csend volt, majd Soph feje a vállamra csuklott, én pedig felé nyúlva megfogtam a kezét.
- Köszönöm- mormogta lehunyt szemekkel, mire halványan mosolyogva szorítottam egyet az ujjain.
Csak ma találkoztunk először. Csak ma vásároltunk először. Mégis úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna. Mintha mindig szüksége lett volna a segítségemre.
Lányok vagyunk. És segítünk egymásnak. 

3. fejezet

Manók!:)
Ééééés meghoztam a 3. fejezetet:) Hű. Nagyon köszönöm, hogy az előző részeket ennyien tekintettétek meg... Fantasztikusak vagytok!*O* Imádlak Titeket. Ezt a részt is megpróbáltam a lehető legjobbra csinálni. (Hozzátenném, imádtam írni.) Szóval, nagyon remélem, tetszeni fog majd Nektek. 
U.i.: komizni és feliratkozni se felejtsetek el!:)):)
Pussz-nyussz: Kata xxx

Kristina szemszöge

Nem kicsit lepett meg, hogy a kanapé bőrhuzata helyett a puha párnáim közé süppedt az arcom, mikor felkeltem. 

Még kábán felültem, és az arcomat megdörzsölve állapítottam meg, hogy a szobámban vagyok. Fura, gondoltam. Úgy emlékeztem, a nappaliban aludtam el.
A hajamba túrva leléptem a hideg padlóra, és lábujjhegyen kitopogtam a konyhába.
- Jó reggelt!- köszöntött Calum vidáman. A pultnál ülve éppen a kávéját kavargatta.
- Jó reggelt- mosolyodtam el, majd a pulthoz sétálva felvettem a bögrémet, és csináltam magamnak egy jó meleg kakaót. Ash és Mike az asztalnál ették éppen a nutellás gofrijukat, amikor lehuppantam velük szembe.- Mi a helyzet a többiekkel?
- George elment valamit intézni- vont vállat Ashton.- Luke pedig piheni a hősködést.
- Mi?- nevettem el magam, ugyanis el nem tudtam képzelni, mire gondolhat a dobos srác.
Mikey éppen a brutálisan csokikrémes gofrijával szenvedett, amikor Cal hátulról meglökte a fejét, így Michael kis híján szörnyethalt. Én folyamatosan rajtuk nevettem, és közben alig bírtam inni a kakaómat. Aztán Luke lépett a konyhába. Fekete, koptatott farmert viselt, elnyűtt szürke pólóval. A haja úgy állt, ahogyan azt tőle megszokhattuk: tökéletesen. Ajkát széles mosolyra húzta, amint leült mellém, és végigmért.
- Mi újság?- villantotta felém fogsorát. A többiek felnevettek, én pedig megráztam a fejem, majd gyorsan behörpintettem a kakaómat, és felálltam.
- Azt hiszem, felöltözök- azzal beleraktam a mosogatóba a bögrém.
A fiúk csak bólintva fogadták a hírt, úgyhogy betrappoltam a szobámba. Magamra csukva az ajtót már tudtam, hogy csak lazán kell felöltöznöm, hiszen a fotózás előtt úgyis másik ruhába bújtatnak. Miközben az "I HATE YOU" feliratú, fekete pólómba bújtam, úgy döntöttem, ma reggel a sminkelést is hanyagolom, hiszen az arcomat is majd kézbe veszik. Gyorsan megfésülködtem, és a fogkefémet megragadva kiléptem a szobámból, hogy elmehessek fogat mosni.
A folyosón beleütköztem Luke-ba, aki éppen a konyhába tartott.
- Bocsi- kerültem ki, ő pedig elvigyorodott.
- Tetszik a pólód.
Lenéztem az anyagra, majd elnevettem magam, és kikerülve a magas srácot, bementem a fürdőbe.
Miután végeztem odabent, kerítettem helyet a fogkefémnek (nem volt kedvem minden áldott reggel magammal hurcolni) és kimentem a konyhába. Egyedül George üldögélt az asztalnál, ujjai közt a telefonját forgatta. Amint megpillantott, rögtön a vele szemben lévő székre mutatott, jelezvén, hogy üljek le.
- Beszélnünk kell, Kristina Bazan- mondta, amint lehuppantam.
- Igen?- a fülem mögé kotortam a hajam, és kíváncsian figyeltem menedzseremet.
- Láttam a tegnapi fotózás képeit- a szemembe nézett, nekem pedig meglódult a pulzusom. Te jó isten.- Azt kell mondanom, elképesztően jók lettek.
- Hű- megkönnyebbülten felsóhajtottam.- Nos, köszönöm.
- Gary mondta, hogy a pózokat végig rád bízta.
- Így volt, igen.
- Én pedig ennek nagyon örülök- olyan gyors mosoly futott át az arcán, hogy utána úgy tűnt, meg sem rezdült a szája széle.- Ugyanis az elkövetkezendő fotózásokban nagy dolgokba fogunk belekezdeni. Még egyszer meg kell, hogy kérdezzelek: továbbra is megbízol bennem, és folytatod?
- Öhm, persze- zavartan elmosolyodtam.- Nem értem. Már nyakig benne vagyok. Még szép, hogy folytatom.
- Tehát megbízol bennem?
- Igen, azt hiszem.
- Oké- elvigyorodott. Ebben a pillanatban a fiúk röhögve tértek vissza köreinkbe, George pedig úgy nézett rájuk, mintha eddig a vattacukorról beszéltünk volna. Hm.
Gyorsan végignéztem a srácokon: Cal ujjatlan trikót viselt, ami láttatni engedte tetoválásait, mellé pedig egy szürke farmer fedte lábát. Michael haja ezúttal a sötétbordó árnyalataiban tündökölt, csuklóján pár csörgő, szegecses karkötő díszelgett, a szürke pólójához pedig fekete nadrág járt. Ashton haján a szokásos fejpánt húzódott, ezzel a homlokába szorítva a szőkés tincseit. Karkötő csilingeltek a kezén, ahogyan felnyúlt és megigazította a szemébe lógó haját. Luke "RAMONES" feliratú felsője kiemelte halvány bőrét. Szőke haja a homlokába lógott, és éppen hogy nem takarta el fagyott kék színű szemeit, amivel most engem nézett. Tekintetem önkéntelenül is a rózsaszín, puha ajkaira vándorolt, aminek szegletében ott volt az az elmaradhatatlan piercing. Széles vigyorra húzta a száját, én pedig próbáltam úgy visszakönyökölni az asztalra, hogy a karom ne tegyem mellé.
- Fiúk, valamit mondanék- George felállt. Lecsapta a telefonját az asztalra, és köhintve megigazította zakóját.- Ma elmarad a próba.
Amint kiejtette az utolsó szót a száján, Ash rácsapott Mike karjára, aki kitárta a kezeit, így mindkét alkarja nekiütközött Luke és Calum hasának. Cal felkurjantott, Luke pedig eltátott szájjal a többiekre vigyorgott. Őket nézve én is elmosolyodtam, de George feltette a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be.
- Helyette Kristina-val jöttök a fotózásra.
A fiúk még inkább felélénkültek, én viszont elkerekedett szemekkel csaptam magam homlokon. Azzal a lendülettel, ahogy George felém fordította a fejét, én felpattantam.
- Erről nem volt szó!
- Kristina Bazan, ha jól emlékszem, azt mondtad, megbízol bennem- emlékeztetett.
- Igen, tudom... De rajtam fognak röhögni!- mutattam rájuk, mire afféle "ki? én? mivan?" arckifejezéssel mutogattak magukra, én pedig önkéntelenül is elnevettem magam.- Látod?
- Nem lesz idejük rajtad röhögni- legyintett.- Inkább azért fognak aggódni, hogy ki ne nyiffanj.
- Mi van?- kerekedtek el a szemeim. A többiek is megálltak egy pillanatra, hogy nem értették-e rosszul, amit George mondott az imént.
- Csak viccelek- nevette el magát, én pedig fintorogva megállapítottam, hogy eszméletlen beteg humora van.

Úgy egy órával később egy sötétkék, szinte függönyszerű ruhában álltam a repülőtéren.
Persze, ez afféle magánreptér-szerű volt, hiszen egyetlen lélek sem tartózkodott a helyszínen (elég tárgyilagos voltam). George egy magas pasassal dumált éppen, a fiúk pedig a svédasztalon kotlottak. Az arcomat Sharlotte festette ki, bár most jóval szolidabb volt, mint tegnap. Agyon dicsérte a ruhámat, mivel kiemelte a szemem színét, és szerinte olyan "isteni légi királynő" leszek. Nem tudom, de mintha ma mindenki megbolondult volna.
Miután Sharlotte végzett az arcommal, odakiáltott George-nak, aki gyorsan vállon veregette a pasast, akivel eddig cseverészett, és hozzánk sietett.
- Kristina Bazan, készen állsz?- tette fel a már jól ismert kérdést.
- Igen- mondtam, de aztán még hozzátettem.- Legalábbis azt hiszem.
George megragadta a karom, és odakiáltott a fiúknak, akik gyorsan magukba tömtek pár szendvicset (Ash-nek például a fele kilógott a szájából) és már mellénk is értek. Menedzserem elvonszolt a reptér végéhez, ahol egy szép darab (nem tudom, mi számít szépnek, de na) és elég testes helikopter álldogált. A tetején lévő propeller (vagy mi a csuda) már nagyban forgott, és a szele meglebegtette a ruhámat. Először arra gondoltam, hogy de aranyos, megnézhetjük a helikoptert. Aha.
- Készen álltok?- vigyorgott ránk George. Rövid haját egészen nagyra nyújtotta a helikoptertől áradó szél, ami most, hogy egyre közelebb mentünk, olyan erővel kapott a ruhámba és a hajamba, hogy ha Ash nem áll mögöttem, simán elfúj.
- Mi van?- Michael döbbent hangját hallva felé fordultam, a hajam olyan erővel vágódott az arcomnak, hogy majdnem kiverte a szemem.- Én oda fel nem szállok.
- Mike, ne már!- Luke vigyorogva rángatta a bordó hajú srác pólóját.- Zsír lesz!
George eközben a karomat fogva vonszolt maga után. Mivel attól féltem, ha túl messzire kerülök a fiúktól, ők végül megfordulnak és itt hagynak, gyorsan belekapaszkodtam Luke felsőjébe, aki így kénytelen volt mellettem lépkedni. A szél erősen nekem lökte a srácot, így annak illata is majdnem padlóra vitt, a körülöttünk tomboló hurrikánnal egyetemben. George fellépett a helikopterre, majd megfordulva a kezét nyújtotta, hogy engem is felhúzzon. Ekkor a szél már ezt igen erősen akadályozta, így Luke-nak kellett a derekamnál fogva, szinte feladni menedzserünk mellé.
George azonnal lenyomott az egyik bőrülésre, és a kezembe tolt egy fejhallgató-szerűséget , amin egy kis mikrofon is volt. A propeller zaja elképesztően hangos volt, így gondolkodás nélkül a fejemre raktam a fejhallgatót. A ricsaj jelentősen tompult, én pedig ezt követően azt figyeltem, ahogyan George az "ötesóes" kezébe is ad egy ugyanilyent. Mint mondtam, ez egy elég testes helikopter: Luke azzal a lendülettel, ahogy fellépett, levágta magát mellém, mivel az volt legközelebb hozzá. Mellé Ashton csúszott, velem szemben pedig Cal foglalt helyet, akit a falfehér Michael követett, a sort pedig George zárta. Igazán vicces volt, ahogyan a bozontos hajakon ott virít a fejhallgató-szerű cucc- főleg Ash-en, akin még ráadásul fejpánt is volt.
- Josh, mehetünk!- szólalt meg George. Ha nem lett volna a fejhallgató, csak a szájáról tudtam volna leolvasni, de így a hangja a fülemben szólalt meg.
Hirtelen a helikopter megbillent, én pedig úgy éreztem (mivel a szélén ültem), menten kizuhanok. Ösztönösen felkiáltottam, és megmarkoltam a mellettem ülő Luke karját, aki nevetve figyelt.
- Nincs ajtaja ennek az izének?- szólalt meg Mike, és aggodalmasan nézett körbe.
- Nyugalom- intette le George, majd lazán a térdének dőlve kinézett azon a hatalmas lyukon, ahol az ajtónak kellett volna lennie.
A helikopter egyre csak emelkedett és emelkedett, én pedig mezítelen lábamat szorosan összekulcsoltam, és alig mertem kinézni a levegőbe. Továbbra sem értettem, mi a halálnak vagyok kisminkelve, ha csak itt nézelődünk a magasban. Aztán George hangja szólalt meg a fülesemben.
- Kristina Bazan, emlékszel még, hogy azt ígérted, megbízol bennem?
- Tudod, George, ilyenkor nem tudom hová tenni ezeket a kijelentéseidet- közöltem vele, mire a fiúk felnevettek.
- Ezúttal szükséged lesz a belém vetett bizalmadra- mondta, aztán felállt, és valami össze-vissza drótos cuccot vett elő az ülése mögül. Lehet, csak engem zavart, hogy közben majdnem kivágódott a helikopter oldalán.
- Kezdek félni- vallottam be. George intett, én pedig Luke karját markolva (ne értse senki félre, Ő ajánlotta fel, hogy segít, nehogy kizuhanjak a semmibe) odatopogtam hozzá. Instabilan álltam, ezért Michael segítőkészen megfogta a másik karom.
- Ebbe kellene belelépned- adta az utasításokat a nagyfőnök. Időm sem volt elgondolkodni azon, vajon miért kell nekem belebújnom ebbe az izébe, amikor csak nézelődnénk. Csak akkor esett le, mik a menedzserem tervei, amikor már mind a két combomra rá volt erősítve az a tartó cucc, ami szerintem még fűrésszel sem lehetett volna elvágni- legalábbis olyan erővel szorította el a vérkeringést a lábamban, hogy ebből erre következtettem. A végén pedig George újabb ezerötszáz mindent tekert rám, és a fenekemnél máris ott volt egy hintaszerűség, aminek két végén valami atomerős (és nehéz) kötél tartotta.- A következő a történet.
- Nem akarok meghalni- szakítottam félbe ijedten, és a gyomromban akkora görcs uralkodott, hogy azt hittem, megfulladok.
- Nem fogsz- nyugtatott George, vagyis csak próbálta.- Szóval. Itt, az ülés alatt van egy kis létra. Azon szépen lemászol, miközben ezek az erős emberek- hátramutatott a 5 Seconds Of Summer társulatára, mire a fiúk elkerekedett szemekkel bámultak vissza rá.- tartják ezt a sok kötelet. Végül ráállsz azokra a korlátokra ott lent. Látod? Aztán óvatosan ráülsz erre a hintára.
A szívem a tokromban dobogott, a görcs a hasamban pedig egyre nagyobb lett. Mindent elsöprően uralkodott rajtam a halálfélelem. Szentséges ég. 
- Minden oké?- hallottam Calum hangját a fülesemben. Erősebben megszorítottam a fiúk kezét, majd egy nagyot sóhajtottam. Hát, ha már meg kell halnom, úgy haljak meg, hogy a 5 Seconds Of Summer itt ül mellettem. Igen, szerintem is gáz, de olyannyira féltem, hogy jelen pillanatban ezzel nyugtatgattam magam.
- Azt hiszem, menni fog- mondtam. Azt hittem, nem fogják hallani, de a George arcán szétterülő vigyorról már tudtam, hogy nagyon is hallották.
Óvatosan elengedtem a srácok kezét, és szabályosan átsétáltam George kezébe, aki segített, hogy ne haljak meg idő előtt. Egyik lábam már a kis létrán volt: a fém hűvösen tapadt a lábamra, és bár a nyári hőmérsékletnek köszönhetően nem fáztam, a tény, miszerint kizuhanok és meghalok, mintha jéggé fagyasztotta volna minden egyes porcikám.
- Ne aggódj, a lábaidon a védőkötelek nem engednek majd lezuhanni- mondta George, és azzal a lendülettel lekapta a fejemről a fejhallgatót. Hirtelen megint éreztem a propeller nyújtotta ricsajt, és már a többiek hangját sem hallottam. De pár pillanat múlva mindkét fülembe beletömött, afféle füldugó cuccot. Csakhogy, amint ezek a hangot is tompították kissé, meghallottam a srácok izgatott hangját.
Ha elkezdted, Tina, csináld is végig ezt a szart. Szépen lassan szeltem a létrafokokat, miközben mindkét kezemmel a kapaszkodót markoltam. Éreztem, ahogyan megfeszülnek a rám erősített kötelek, és hirtelen olyan mérhetetlen bizalommal gondoltam az azokat markoló fiúkra, hogy mindenféle félelem nélkül óvatosan ráültem a kis hintámra. Addig minden oké volt, amíg egyenesen előre néztem, de aztán a ruhám becsípődött az egyik kallantyúba, én pedig lefele nézve megigazítottam... és akkor pillantottam meg az alattam húzódó óceánt. Erősen megmarkoltam a két biztosítót a hinta két végén, és próbáltam nem lenézni. Kis kattanást hallottam tompán, majd biztosító kötelek máris erősebben tartottak.
- Minden rendben- hallottam George hangját. Kezdtem elhinni, hogy tényleg minden oké. Az futott át a fejemen, hogy az ember biztos ezt érzi, mielőtt meghalna.- Föléd rögzítek egy kamerát. Ne ijedj meg.
Hirtelen feltűnt a fejem fölött egy vasrúd, aminek a végére egy nem éppen olcsónak tűnő fényképezőgép volt erősítve. Addig jött előre fele a rúd, míg megállt előttem, én pedig éreztem, ahogyan engem vesz.
- Fel is veszed, ahogyan meghalok?- kérdeztem, de a hangomban mosoly bujkált. Nem volt biztos benne, hogy hallanak odafent, de amikor felcsendült a srácok édes nevetése, úgy éreztem, nyolcvanöt kiló súly gördült le a szívemről.
- Ha meghalsz, őt is lelökjük- szólalt meg Luke. Éreztem, hogy mosolyog, nekem pedig egyre hevesebben kezdett dobogni a szívem.
- A kamera végig téged fog venni- közölte George.- Ne aggódj, van életbiztosításod.
- Ez megnyugtat.
- Úgy értem, tudod, ebbe akkor egyeztél bele, amikor aláírtad a szerződést. Szóval- szinte láttam, amint széttárja a kezét.
- Sejtettem, hogy saját magam is felelős vagyok érte- forgattam meg a szemeimet.
- Na. Josh, indulhatunk.
- Mi van?- sikítottam fel. Abban a pillanatban megmozdult a gép, ami eddig egy helyben állt, én pedig kissé előrelendültem a hintával.- Arról nem volt szó, hogy menni is fog!
- Nyugi, hamar megszokod.
- Én eskü kilöklek- hallottam Calum hangját.- Tina, minden oké?
A helikopter szépen lassan elérte a normál sebességet, én pedig összeszorított szemekkel, erősen fogva a két tartót, ültem. Ahogyan megszoktam a sebességet, a szelet, ami állandóan lökdösött, és az érzést, miszerint több száz méter levegő van a talpam alatt, kinyitottam a szemeimet, és rekedten megszólaltam.
- Ez... elképesztő.
Szépen lassan már nem csak az óceánt láttam, hanem az azt környező házakat is, és aztán pedig már egészen New York fölött szálltunk. A lélegzetem is elakadt, ahogyan a lábaimmal kalimpáltam a levegőben, közben pedig a sárga taxik alattunk vonultak el.
- Pózólj!- reccsent a fülembe George hangja.
Már kissé bátrabb voltam, így szépen lassan oldalra fordultam, miközben jobb kezemmel még mindig markoltam a kötelet, a hátamba pedig belevágott a másik drót. Felhúztam a jobb térdemet, a talpamat a kis hintára fektettem, és a fejemet hátrahajtva hagytam, hogy a szél vigye a hajam. Majd lehajtottam a fejem, és a szabad kezemmel mintákat rajzoltam a levegőbe. Aztán visszafordulva újra mindkét lábamat leengedtem, és óvatosan lóbálni kezdtem őket. Felnéztem az égre, és hitetlenül elnevettem magam. El sem hittem, hogy komolyan egy helikopteren lógva lóbálom a lábaimat. Egészen belelendültem, és már egyik kezemmel sem fogtam a szélét- helyette inkább felemeltem mindkét karom, és vidáman felkiáltottam. A fülemben a srácok nevetése csengett. Meg voltam arról győződve, hogy a kis kamera nekik is mutatja a felvételt. Majd felnéztem, és miután megbizonyosodtam arról, hogy ha felállok (igen, nem hallotta senki rosszul) akkor nem verem be a fejem. Megragadtam mindkét kezemmel a köteleket és magam alá húztam a lábaim. Luke valószínűleg előre látta, mit tervezek csinálni, ugyanis eszméletlen hangerővel hallottam a fülemben a hangját.
- Eszedbe ne jusson.
- Kezd megtetszeni a dolog- feleltem könnyedén, és feltoltam magam.
Az érzés, ahogyan fent állsz, alattad pedig ezer meg ezer ember és autó vonaglik, elképesztő. A gyomrom megint görcsbe ugrott, és szinte levegőt is elfelejtettem venni, ahogyan a délelőtti napsugarak megsimogatták csupasz lábaimat, a szél pedig felemelte a szoknyámat.
- Ha nem lennél ilyen gyönyörű, most visszarángatnálak- mondta Michael, én pedig elnevettem magam.

Úgy 10 perccel később George hangja szólalt meg a fülesemben.
- Tina, vissza kéne jönnöd. A helikopter percek múlva leszáll.
Kelletlenül elhúztam a számat. Lábaimat meglóbáltam, még egyszer utoljára New York felett, és felsóhajtottam. Annyira megszoktam már, hogy ilyen magasan lebegek, és hogy a gyomrom önálló életre kelt, hogy nem volt kedvem leszállni a biztonságot nyújtó hintáról.
- Annyira szép itt minden- felemeltem a fejem, és az égre néztem.- Nem akarok pont most meghalni.
- Tina, ha most azonnal feljössz, nem is fogsz meghalni.
- Hát jó- mentem bele, mivel azért a közeljövőben sem terveztem véget vetni az életemnek.- Akkor... mit csináljak?
- Húzd magad a létrához- adta az utasítást George, a háttérben pedig a fiúk izgatott hangja szólt.
Eleresztettem a jobb kezemre eső kötelet, és óvatosan megragadtam a létrát, a hűvös fém azonnal a kezembe vágott. Odahúztam magam, és az egyik lábam rátettem a lépcsőfokra, majd azonnal felhúztam magam. Az erős szél most a szoknyámat rángatta, én pedig úgy éreztem, megfagynak a lábaim. Léptem még egyet, majd feltettem a kezeimet a helikopter padlójára, és valaki máris megragadta, hogy felhúzzon. Nagy nehezen felhúztam a lábaimat is, amik most, hogy már nem vette őket körbe közvetlen szél, egészen kellemes meleget éreztek. George azonnal elkezdte a lábamról lefejteni azt a kismillió dolgot, amit rákötött előzőleg. Lihegve néztem fel, ugyanis valaki még mindig a kezemet fogta, hogy ne nyúljak el a gépen. Luke Hemmings szeme csillogott, ahogyan rám mosolygott.
- Meg vagy?- kérdezte halkan.
Normál esetben csak én hallgattam volna, de mivel ott volt az a kis mikrofon a szája előtt, az egész helikopter hallhatta.
- Ez... egyszerűen... úristen- próbáltam szavakba önteni az imént átélteket, de egyszerűen lehetetlen volt.
A fiúk felnevettek, én pedig, miután George megszabadított a zsinóroktól, Luke-ot követve lehuppantam Ashton és közé. Ash egy pokrócot dobott rám, én pedig felhúztam a térdeimet, és miközben kivettem a fülemből a kis füleseket, majd feltettem a nagyot, úgy éreztem, leszakadnak a lábaim.
- Kristina Bazan, elképesztő voltál!- közölte lelkesen a menedzserem. Időközben mindenki ugyanúgy lecsüccsent, mint mikor jöttünk.
- Tényleg?- mosolyodtam el kimerülten, és a fejem önkéntelenül is Luke vállára csuklott. A lábaimnak jólesett a pokróc nyújtotta meleg, és annyira elálmosított, hogy azt hittem, menten elalszom.
- Hát, ha legközelebb miatta hagyjuk ki a próbát- mutatott rám Michael.-, akkor legalább ne kerüljön halál közeli helyzetbe.
- Azért emelem a fejkendőm- bökött játékosan oldalba Ashton, mire felnevettem.- Én tuti nem mertem volna kiülni oda.
- Hű, hát- ásítottam egyet. A szél kifújta az arcom, és majdnem leragadtak a szemeim.- Köszi, meg minden. Először azt hittem, meghalok, de komolyan.
- Na, az gáz lett volna- jegyezte meg Calum, én pedig elmosolyodtam.- Sorsot kellett volna húzni, hogy ki ugorjon utánad.
A helikopter mély ereszkedésbe kezdett, én pedig összeszorult gyomorral nyomtam a fejem az ülésnek. Zúgott a fülem, és olyan erősen szorított a gyomrom, hogy majdnem elhánytam magam. Percek múlva pedig már a repülőtéren zöttyent le a gép.
- Leszállhattok- szólt a fülesekbe a pilóta, mi pedig lekaptuk a fejünkről a fejhallgatókat és elkezdtünk leugrálni a helikopterről.
Mike előttem ugrott le, és bár szürke volt az arca, feltartotta a kezét, én pedig arra támaszkodva leszökkentem mellé. A propeller még mindig pörgött, így folyamatosan a hajunkat cibálta a szele. Luke mellettem ért földet, és a derekamat megragadva azonnal elkezdett a terminál felé tolni. A nagy sietségben a kék ruhám könnyű anyaga a földre lógott, Luke pedig azzal a lendülettel rálépett, ahogyan lépett egyet. Olyan hangot hallottunk, mint a papír szakadása, nekem pedig elállt a lélegzetem.
- Luke!
- Jézusom- hökkent meg, és gyorsan felkapta a földről a leszakadt anyagot.
- Tina, kilátszik a bugyid- jött szorosan mögém Calum, hogy eltakarja hátsó felemet George és a pilóta elől.- Mi történt?
- Véletlen ráléptem a ruhájára- magyarázkodott Luke, kezében szorosan markolta a kék ruhaanyagot.
- Cal, nagyon látszik?- mormogtam hátra.
- Hááát.
- Milyen színű?-kérdeztem hirtelen.
- Fekete.
- Basszus- dühöngtem.- Ki van a fenekem. Luke, nem hiszem el! Hogy tudtál rálépni a ruhámra?
- Véletlen volt- tette fel a kezeit.- Útban volt a szoknyád.
- Most a feneke van útban- vonta össze az orrát Michael. Éppen vállon csaptam, amikor Ash robogott felénk. Időközben ő már bevette a svédasztalt, és most egy nagy tál salátát tartva fékezett le előttünk.
- Ezt meg kell kóstolnotok- magyarázta boldogan, fejkendője a szemébe lógott.
- Persze, de előtte kísérjetek el mosdóba- megmarkoltam Mike alkarját, a fiúk pedig bólintottak.
Igen érdekes látványt nyújthatott, ahogyan a 5 Seconds Of Summer gyűrűjében elmentem mosdóba, majd miután elvégeztem a dolgom, ugyanilyen felállásban elkísértek az öltözőinkhez, ahol levettem a ruhámat. Megváltás volt visszabújni a pólómba és a farmeromba. Viszont a ruhám egy része még mindig le volt szakadva, én pedig kétségbeesetten szorongattam az anyagot. Kisétáltam a fiúkhoz, akik az öltözőnkben felállított kanapékon döglöttek.
- Mit csináljak ezzel?
- Na, nyugodj meg- Calum vigyorogva elém lépett, majd gyengéden kivette a kezemből a leszakadt darabot.- És hagyd, hogy az "ötesóes" orvosolja a problémád.
Félve pislogtam rá, ahogyan feltérdelt a kanapéra,és nemes egyszerűséggel betömte a világos textilt a támla alatti résbe, Luke pedig rádobott egy párnát. Mielőtt bármit szólhattam volna, Ashton rádőlt a tett helyszínére, Mike pedig a párna alá nyúlva még jobban betömte az anyagot.
- Fiúk- esett le az állam. Te jó ég.- Ez egy drága ruha! Mi lesz, ha...
- Tina, bízz már bennünk- nevette el magát Luke.
- Ja, minden oké lesz- kacsintott rám Ashton.
- Persze- hitetlenül elmosolyodtam, majd ledőltem Calum mellé.- Minden oké lesz.
És ahogy ránéztem a fiúkra, elöntött a nyugalom. Hiszen, mitől is kellene félnünk? Nemrég New York felett himbálóztam, ők pedig a helikopterből vigyáztak, nehogy leessek. Akkor is bíztam bennünk, hát most miért ne tenném?