4. fejezet

Pöttömök!:)
Nos, itt is van a negyedik fejezet. Egy új szereplő is érkezett a történetbe, remélem sejtitek, hogy (mivel saját szemszöge is van) sokáig velünk fog maradni. Remélem, tetszeni fog. ☻
U.i.: komizni és feliratkozni ér:3<3
Me, Myself and I: Kata xxx  

Kristina szemszöge

Otthon aztán bevettük a nappalit, én pedig modelleket megszégyenítve toltam magamba a Nutellát. Hát. Annyira kifáradtam a helikopteren való himbálózástól, hogy bármit képes voltam megenni, csak legyen édes. 

Mivel a fiúk próbája ma elmaradt, George arra kérte őket, hogy a nappaliban zenélgessenek egy kicsit, amíg ő elmegy ide-oda. Úgyhogy a 5 Seconds Of Summer a nappaliban odébb tolta a foteleket, meg a kis asztalt, és miközben én a pultnál ücsörögtem, hogy ne zavarjam őket, egy komplett színpadot odavarázsoltak. Cal, Luke és Michael kihozott egy-egy gitárt, míg Ash valami dob-félét. Nem egy egész dobszerkót, hanem valami kis dobozt, amire ráülve, feszes bicepsszel püfölte a fát. 

- Mit fogtok énekelni?- kérdeztem, miközben bekaptam egy kanál Nutellát. Eközben a srácok elszedtek a konyhaasztaltól székeket, hogy kényelmesebben hozzá tudjanak férni a gitárokhoz. 

- Mit szeretnél?- vonogatta a szemöldökét Luke, én pedig megforgattam a szemeimet. 

- Ne rajtam múljon már.

- Pedig rajtad múlik- vigyorgott felém Mike.

Lehuppantak a székekre, és szinte egyszerre vették a kezükbe a gitárjukat. Letettem a kanalam, és felkuporodtam a velük szemben lévő kanapéra. Luke lefogott pár akkordot, és megpengette a húrokat. Annyira imádom a gitár hangját, amennyire csak lehetséges, ráadásul az, hogy Luke Hemmings az ajkába harapva pengette, elég nagy hatással volt rám. És talán ez is befolyásolt abban, hogy kihagyott egy ütemet a szívem amellett, hogy görcsbe szorult a gyomrom. Nem tudtam eldönteni, hogy a gitár okozta-e ezt, vagy a srác. Hm.
- Voodoo Doll?- Luke abbahagyta a pengetést, és a fiúkra vigyorgott, akik nevetve bólogattak.
Pár pillanatnyi csend támadt, majd Mike felkurjantott, én pedig ösztönösen felnevettem, a többiek meg belekezdtek a dalba. Ash ütemre dobolt, arcán boldog mosoly terült el, míg a többiek koncentrálva gitároztak. Aztán Luke abbahagyta a gitározást, és a szemembe nézve énekelni kezdett. Nos. Hű. El sem lehet mondani, milyen csodálatos hangja van, azt hiszem, erre nincsenek szavak.
Miután abbahagyta az éneklés, őt követte Michael, a refrént pedig mindannyian énekelték. Olyan szívmelengetőek voltak, ahogy ott ültek és zenéltek, hogy az arcomat fogva folyamatosan mosolyogtam. Cal szólója jött, ami iszonyatosan édes volt, főleg, mikor Luke átnyúlt előtte és megcsípte az arcát. Eskü, azt hittem, megzabálom őket. A másik kedvencem az volt, amikor totális összhangban billegtették a fejüket, miközben Ash dobolt. Zenélés közben folyamatosan össze-össze vigyorogtak, néha kicsit cukkolták azt, aki éppen énekelt, de olyanok voltak, akár a testvérek.
Mikor befejezték, elnevették magukat, én pedig sikongatva elkezdtem tapsolni nekik. Szerintem baromira megérdemelték.
- Na, milyen volt?- nézett rám Calum, a szeme pedig csillogott.
- Hát, hű. Annyira, de annyira- tapsikoltam, totális extázisban.- Olyan édesek voltatok, és izé. Amikor így egyszerre csináltátok ezt- a fejemmel ritmusra bólogattam.-, hát azt hittem, menten megeszlek titeket. És úristeeen.
- Aha- vonta fel az orrát tök cukin Mike, mire mind elnevettük magunkat.
- Olyat tudtok, amit én is tudok?- kérdeztem tőlük, és kezdtem bezsongni.
- Mit tudsz?- vonta fel a szemöldökét Ash, haja vége a homlokába lógott, és kissé összetapadt az izzadságtól. Úgy nézett ki, hogy wow, meg hm, meg ahw.
- If You Don't Know- vágtam rá, ők pedig bólintva elkezdték.
Kirázott a hideg, ahogyan felcsendültek az első akkordok, és, mikor Luke megszólalt, vele együtt énekeltem magamban a szöveget.
- "Tonight we're fading fast"- Luke a szemembe nézett, és egy széles vigyor terült el az arcán, miközben folytatta.- "I just wanna make this last."
Nem bírtam tovább, a következő sorokat már hangosan kellett, hogy énekeljem.
- "If I could, say the things that I want to say, I'd find a way to make you stay. I'd never let you get away, get you in all the games we play."
A szemem sarkából láttam, ahogyan Mike szélesen vigyorog. Itt abbahagytam a dalt, mert úgy éreztem, Luke kell, hogy elkezdje a refrént. A srác folytatta is, mintha mi sem történt volna.
- "Go ahead RIP my heart out, show me what loves all about."
De végül muszáj volt a végén még egyszer elénekelnem, közvetlenül utána. Mikor megszólaltam, a hangom tökéletes szinkronban volt Luké-val.
- "Go ahead RIP my heart out, that's what loves all about."
- "I want you to want me this way, and I need you to need me to stay."
- "If you say that you don't feel a thing. If you don't know..."
És végül, közösen énekeltük:
- "Let me go."
A fiúk még kicsit huhogtak alá, vagy valami hasonló. Nekem a fülemben dobolt a vérem, és annyira zakatolt a szívem a mellkasomban, hogy úgy tűnt, mindenki hallja. Végül Luke hangja harsant fel, erőteljesebben, mint eddig bármikor.
- "If you don't know, then just let me go."
Calum fojtatta a dalt, én pedig kezdtem egyre boldogabbnak érezni magam. Szálltam a zenével együtt, a fülemben pedig a vér dobolása kezdett alábbhagyni, ahogyan természetességgel becsatlakoztam Cal-hoz is, aki vigyorogva engedte, hogy néha bekapcsolódjak. Aztán nagyban énekeltem vele együtt, amikor hirtelen elhallgatott. Megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, de eddig olyan jól szóltunk, szóval kénytelen voltam úgy elénekelni a dalt, Luke részéig, hogy az jó legyen. Szóval Ash-re szegeztem a tekintetem, és a mozdulatait követtem, amivel a kis dobot ütötte, közben pedig folyamatosan énekeltem.
- "You would scream, we would fight, you would call me crazy"- tekintetem tovább vándorolt, már Calumot figyeltem, aki iszonyat édesen mosolygott rám.- "And I would laugh, you were mad, but you'd always kiss me"- Mike-ra néztem, aki bozontos kobakjával kacsintott egyet, amitől mosolyognom kellett.- "In the shirt, that I had, that you always borrowed"- végül pedig Luke-ra szegeztem a tekintetem. Összeakadt a pillantásunk, és az övé akkor sem engedett el, amikor már az utolsó soromat énekeltem, oda sem figyelve a szövegre. Akkor csak ő volt, meg én.- "When I woke, it was gone there was no tomorrow."
Luke elmosolyodva kezdett bele a refrénbe, én pedig kifulladva dőltem hátra a kanapén, és úgy éreztem, soha nem számított még ennyire, hogy pontosan tudjam a dalszöveget. Luke folyamatosan engem figyelt, én pedig igyekeztem nem úgy mosolyogni, mint egy komplett idióta. A refrénnél viszont muszáj volt bekapcsolódnom:
- "If you don't know, let me go."
Ezt közösen énekeltük. Olyan boldog volt, mint még soha.
Pár refrénnel később a fiúk befejezték a zenét, és lihegve pislogtak egymásra, miközben én hitetlenül elnevettem magam, és a hajamba túrtam.
- 7 éves korom óta nem énekeltem emberek előtt- közöltem velük, hogy érezzék magukat kivételesnek, amiért megtiszteltem őket a hangommal.
Luke kék szeme megvillant, majd megeresztett egy mosolyt.
- Nem éppen úgy tűnt.
- Kicsit hamis volt- töprengtem. Máskor brutális zavarban lettem volna, de most lazán elgondolkodtam ennek a lehetőségén.
- Hülye vagy?- röhögte el magát Michael.- Úgy énekeltél, mint valami istennő, vagy mittudomén.
- Jó volt?- őszintén meglepődtem. Magamban mindig szerettem énekelni, meg ilyesmi, de az, hogy a 5 Seconds Of Summer dicsérje meg a hangomat, kicsit erősnek bizonyult.
- Rohadt jó volt- vigyorgott felém Ashton. Az arca totál ki volt pirulva, a gödröcskék pedig megjelentek, ahogy elmosolyodott.
- Most tényleg?- nevettem el magam zavaromban, mire Calum nekem vágott egy díszpárnát.
- Tina, cseszettül jó voltál. Úgyhogy kuss.
- Ó- nevetgéltem, és a díszpárna virágait kezdtem el piszkálni.
A fiúk tovább gitározgattak, meg ilyesmi, én pedig haláli boldog mosollyal pásztáztam őket. Elképesztően tökéletesek voltak, ahogyan úgy ültek ott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És lehet, hogy ez is volt.


Nem sokkal később a srácok totálisan kifáradtak, én pedig kezdtem magam szörnyen unni. Oké, hogy amíg együtt énekelgettünk csodásan éreztem magam, de utána egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni. Mondtam a srácoknak, hogy elmegyek egy kicsit sétálni, hiszen a repülőn lógás nem számít mozgásnak. Ők pedig csak intettek, hogy "vigyázzak magamra", és hagytak is menni.
Úgyhogy felvettem a tornacsukám, és most először, amióta idejöttünk, egyedül léptem ki a hotelből. Az emberek csak elsétáltak mellettem, én pedig boldog voltam, hogy itt végre senki sem ismer, és hogy nem kell attól félnem, hogy valaki, aki szembe jön velem a utcán ismer, és tesz majd valami megjegyzést rám.
Csak sétáltam, és boldog voltam. Örültem annak, hogy a szél itt másként fúj, hogy az emberek máshogy lépnek, hogy úgy el tudnak egymás mellett menni, hogy nulla érzelmet mutatnak. Tetszett az is, hogy ilyen nagy volt az egész. Minden második sarkon egy kávézó volt, belőle pedig özönlöttek az aktatáskás emberek, és a szerelmes párok, akik egymás kezét fogva manővereztek a tömegben. Elmosolyodtam, amikor egy ilyen kis cuki pár nekem jött, és gyorsan elnézést kértek. Önkéntelenül is elképzeltem magamat, ahogyan Luke Hemmings kezét fogva szelem New York utcáit. Magamra kellett szólnom, hogy basszus, fejezd már be ezt a baromságot: Luke nem több barátnál. Na, meg a fél világ érte csorgatja a nyálát.
Aztán rádöbbentem, hogy ezen egyáltalán nem érdemes gondolkodni, szóval a legközelebbi kávézó felé vettem az irányt. Itt jelentősen kevesebben voltak, mint például a mellette lévő Starbucks-ban, ahol a sor az utcán állt. Úgyhogy gondolkodás nélkül bementem- már az ablakból látszott, hogy bőven akad szabad asztal.
A kis csengettyű megbillent az ajtó fölött, amikor beléptem a helységbe. Iszonyatosan finom illat volt itt bent, és ez felidézte azokat a napokat, amikor anyuval állandóan cukrászdába jártunk. A szüleimre gondolva keserű íz töltötte meg a számat, nekem pedig meg kellett ráznom a fejem, hogy egy pár pillanatig el tudjam felejteni magamat és a körülöttem lévő őrületet. Annyira bejött, hogy az utcán senki sem foglalkozik a másikkal, hogy egy ideig észre sem vettem a sarokban sírdogáló lányt. Mikor viszont odasétáltam a pulthoz, hogy kérjek valami csokis sütit, önkéntelenül is előtörtek belőlem a kisvárosi ösztönök. Te jó isten. Miért nem megy oda senki hozzá?
Aztán az utcán toporgó emberekre gondoltam: ők már megtanultak úgy élni ebben a nagy városban, hogy nem törődnek másokkal. Talán az lett volna a helyes, ha felveszem a sok new york-i példáját, és keresek egy szabad asztalt, de a fejemben megszólalt egy kis hangocska.
A fenébe is. Én nem idevalósi vagyok.
A lábaim önálló életre keltek, én pedig csak akkor eszméltem fel, amikor megkopogtattam a lány vállát. Selymes, barna haja a vállára omlott, és ahogyan gyorsan megtörölte az arcát, majd felém fordult, majdnem elmosolyodtam. Hatalmas, ártatlan barna szeme volt, és a sminkjét teljesen lesírta.
- Minden rendben?- kérdeztem óvatosan.
- Öhm, persze- mosolyt erőltetett magára, és már vissza is fordult az asztallap felé. Már biztos voltam abban, hogy nem hagyom ennyiben a dolgot.
- Leülhetek?
Csak bólintott, én pedig a táskámat a vele szemben lévő székre akasztottam, és leültem elé.
- Egyébként Kristina vagyok- mosolyogtam rá, amit halványan viszonzott is.- Kristina Bazan.
- Sophie Beckett- egy aprót biccentett, majd hitetlenül elnevette magát és kinézett az ablakon.- Miért ültél ide?
- Gőzöm sincs- vallottam be, és felkönyököltem az asztalra.- Úgy láttam, szükséged van egy ölelésre. Vagy egy zsepire.
- New Yorkban az emberek nem csinálnak ilyesmit.
- Csak átutazóban vagyok- vontam vállat, mire Sophie rám nézett, és elmosolyodott. Ezúttal ez egy meleg mosoly volt- és elképesztően szép.
- Hát. Egy zsepi talán tényleg jól jönne.

Sophie szemszöge

Aznap, amikor rájöttem, hogy Zack megcsal, igazából szép idő volt. És szerda. Utálom a szerdákat.

Azon a napon voltunk 2 évesek. Együtt mentünk volna vacsorázni, Zack pedig mondta, hogy kicsit késni fog, mert előtte át kell ugrania a nagypapájához. Én viszont arra gondoltam, átugrom hozzájuk, hogy egy kicsit beszélgethessek Karennel, az anyukájával. Régen találkoztunk, és kíváncsi voltam, mi lett a főzőverseny eredménye, amiről az asszony mindig beszámolt nekem.
Sötét estélyi volt rajtam, amit még Zack-től kaptam, és olyan boldog voltam benne. Mielőtt kiléptem volna a házból, egy utolsó pillantást vetettem az előszobában álló tükörre, megigazítottam a kontyomból kiszaladt fürtöket, és már mentem is.
New Yorkban egyébként megszokott, hogy nők, sötét estélyiben intsenek le taxit, így rajtam sem lepődött meg senki, amikor a ruhám alját fogva füttyentettem az egyik sárga autónak. Mikor az egyik megállt, becsusszantam hátulra, lediktáltam a címet, és a győztesek nyugalmával dőltem hátra a dohos kárpiton.
Amint megérkeztünk, kicsit furcsállottam, hogy a barátom kocsija ott áll a felhajtón, de csak elintéztem egy vállrándítással, gondolván, biztos taxizott, vagy valami ilyesmi. Az ajtóhoz szaladtam, és miközben becsöngettem, egy boldog mosolyt varázsoltam az arcomra. Karen nyitott ajtót, és mikor meglátott, annyira ledöbbent, hogy még az álla is leesett.
- Sophia?
- Öhm, szia, Karen- nevettem el magam, és gyorsan végignéztem a ruhámon. Tuti azon döbbent meg. Te jó ég, lehet, a taxiban beleültem valamibe.- Minden rendben? Van valami a ruhámon? Vagy az arcomon? Istenem, miért nézel így?
- Én...én... azt hittem- az arca kipirult, és feltolta a hajára a szemüvegét. Zavarodottan végigmért, és megmarkolta az ajtót.- Te ma már nem voltál itt?
- Tessék?- összevontam a szemöldököm, és félretoltam Karen-t, hogy be tudjak menni.- Nem, most jöttem. Zack azt mondta, el kell mennie a nagyapjához...
- Nekem azt mondta, fent van veled- úgy tűnt, a nő semmit sem ért. És akkor nem ő volt az egyetlen.
- Mi?
Hirtelen a legrosszabbra gondoltam. Elfogott a hányinger, és elkezdtek remegni a magassarkúba bújtatott lábaim is. Azt se tudtam, mit csinálok, csak elindultam az emeletre. Kétszer botlottam meg a lépcsőn, míg végül sikerült felérnem. Kéjes nyögdécselések törték meg az emelet sötét csendjét. Úgy éreztem, mintha valaki pofon vágott volna. A gyomrom liftezett, és legszívesebben elhánytam volna magam. Szédelegve követtem a hangokat, majd megálltam Zack szobájának ajtaja előtt. Mély levegőt vettem, hogy ne okádjam el magam, és nemes egyszerűséggel benyitottam a helységbe.
A látvány totálisan letaglózott. Először egy vörös hajcsomót vettem észre, amint vadul rángatózik, aztán egy szinte feketét. Majd Zack kidolgozott felsőtestét. Később pedig azt az ágyneműt, amit közösen vettünk. A csaj alatt volt. A sarokban ott volt az a lámpa, amit tőlem kapott születésnapjára- most egy csipkés melltartó volt rádobva. Valami megroppant bennem.
- Zack?- kérdeztem remegő hangon. Az utolsó szálakba kapaszkodtam, és a legeslegutolsó pillanatig reménykedtem abban, hogy ez csak valami eszement tévedés. Görcsösen rámarkoltam a retikülömre, amikor a mozgolódásuk abbamaradt, és a fekete hajzuhatag felém fordult.
Ugyanaz a szemöldök, amit egy fehér heg szel ketté. Ugyanaz az orr, amire annyiszor nyomtam puszit. Ugyanaz a száj, ami annyiszor csókolt, és ami annyiszor suttogta, hogy szeret engem. Ugyanaz az arc, amin mindig megjelentek a gödröcskék, valahányszor a fiú elmosolyodott. Mintha gyomorszájon vágtak volna. A szám elé kaptam a kezem, és a könnyeimtől már alig láttam.
- Soph!- még hallottam, amint Zack utánam kiált, de már a lépcsőn vágtattam le. Majdnem kibicsaklott a bokám, miközben elszaladtam Karen mellett, aki teljesen értetlenül pillogott.
Feltéptem az ajtót, és kirohantam a külváros sötétjébe.
- Sophia, állj már meg!- üvöltött utánam Zack, nekem viszont eszemben sem volt megállni. Már a gondolattól is undorodtam, hogy megint a szemébe nézzek. Ugyanakkor a szívemben egy hatalmas űr tátongott, és szinte levegőt is alig kaptam.
Csupán pár másodpercre álltam meg, hogy le tudjam magamról venni a tűsarkút, de amint megint elindultam volna, valaki megragadta hátulról a derekamat.
- Ne érj hozzám!- kiáltottam, és megfordulva ellöktem magamtól a fiút, akin csak egy boxer alsó volt.
- Kérlek, beszéljük meg!- nyúlt volna utánam, de elrántottam a kezem, és gúnyosan felnevettem. A szemeimből időközben elkezdtek csorogni a könnyek, és a komoly zokogás határán álltam.
- Tudod, kivel beszéld meg.
- Ez nem az, aminek látszik...- kezdte volna a tipikus pasis dumát, mire nekivágtam az egyik cipőm.
- Nem érdekel, Zack!- annyira üvöltöttem, hogy megfájdult a torkom. Próbáltam minden beleadni ebbe a mondatba, hiszen nem akartam mindenki előtt leállni verekedni.
- Kérlek- a szemembe nézett, egyik kezében a cipőmet szorongatva. Ez a tekintete megremegtette a gyomrom, amit most lyukasnak éreztem. Elsírtam magam, az arcára pedig kín ült ki.
- Soha többet ne keress, és ne hívj, és...- elcsuklott a hangom, és a kezembe temetett arccal csak rázott a zokogás. Hogy ez a két év így érjen véget...
- Samantha nem jelent nekem semmit- mondta halkan Zack, én pedig legszívesebben képen vágtam volna. Ehelyett azonban elemeltem a kezem az arcom elől, és mélyen a szemeibe néztem. Olyan mélyen, amilyen mélyen csak tudtam, hogy eszébe juttathassam az együtt töltött perceket.
- Tudod mit? Most már jelenthet- szaggatottan beszívtam a levegőt, és próbáltam nem megint elbőgni magam.- Hiszen úgyis mindegy.
Megfordultam, és terveim szerint elsétáltam volna, ám Zack megragadta a karomat. Nem fordultam meg, hiszen az arcomon már patakokban folytak a könnyek, és nem akartam még szánalmasabbnak tűnni. Ehelyett egyszerűen csak haza akartam menni, hogy a sarokban ülve addig sírhassak, amíg ki nem száradnak a szemeim. Az valamennyire elfedte volna a fájdalmat, amit akkor éreztem.
- Soph- rekedt volt a hangja, mikor megszólalt, nekem pedig azok a reggelek jutottak eszembe, amikor a mellkasán feküdve puszit nyomtam az arcára.- Szeretlek.
Lehunytam a szemem, és legszívesebben magamhoz öleltem volna. De ez már nem lett volna ugyanaz. Ehelyett csak megfordultam, és a szemébe néztem úgy, hogy lássa, amint a könnyeim csendesen lefolynak az arcomon.
- Láttam.
Majd kirántottam a kezem a szorításából, és mezítláb kezdtem el hazafelé rohanni, miközben olyan sírógörcs jött rám, hogy a sarkon meg kellett állnom. Nem bírtam tovább szusszal, így csak nekidőltem a falnak, és abba sem bírtam hagyni a zokogást. Marta a torkom, a szemem csípett, a gyomrom pedig olyan görcsben állta, hogy le kellett guggolnom. Ahogy a fejemet fogtam, csak arra tudtam gondolni, hogy te jó isten. Hogy kelek majd fel reggel?

Kristina szemszöge

- El tudod ezt hinni?- sírt fel Sophia, én pedig vigasztalóan simogattam a vállát.

Miután mindenbe beavatott, iszonyatosan megsajnáltam. Akkora barom volt az a köcsög. Arra gondoltam, hogy legszívesebben behúznék neki egyet. Jézusom. 

- Annyira sajnálom- suttogtam, és estelenül magamhoz húztam a lányt. Soph a vállamba fúrta a fejét, és úgy szorított magához, mintha az élete múlna rajta.- Hé. Semmi baj.
Az egyik pincérnőt leszólítva megint rendeltem egy csokis sütit neki. Mikor a nő kihozta, Sophia szipogva kezdte el enni. Néha finoman megsimogattam a vállát, vagy adtam neki egy zsepit. Ez az egész még csak tegnap történt, ő pedig totálisan össze volt törve. Amit meg is értettem.
- Sajnálom- suttogta Soph, és lecsapta a villáját az asztalra. Kicsit jobban nézett ki most, hogy már kettő süteményt bepuszilt.- Rohadt szánalmas vagyok.
- Egyáltalán nem vagy az- nyugtattam meg, és tényleg így gondoltam. A helyében mindenki így tett volna.- Két év nagy idő.
- Tudom- sóhajtott fel, és a kezébe temette az arcát.- Legszívesebben... én...
- Nem kell semmit sem mondanod- rámosolyogtam, bár ezt nem láthatta. Intettem a pincérnőnek, hogy fizetnék, majd utána áthajolva az asztalon, elvettem Sophia kezeit az arca elől.- Van egy ötletem.
- Mi?- vonta fel a szemöldökét. A szemei pirosak voltak és kiszáradtak, ő maga pedig iszonyatosan fáradtnak tűnt.
- Menjünk.
Felálltam, a táskámat a vállamra dobtam, és megvártam, míg a lány is ugyanezt teszi. Aztán karon ragadtam, és kimentünk a kávézóból. A forgalmas utcán aztán felé fordultam, és elmosolyodtam.
- Bízol bennem?
- Azt hiszem, nincs más választásom- erőtlenül felnevetett, én pedig belé karolva vezettem a legközelebbi plázáig. 

Az épületbe lépve magával ragadott a tömeg, így Sophiaval erősebben markoltuk egymást.
- Még mindig nem értem, mit keresünk- mondta nekem, és félrerántott egy rohanó egyetemista elől, aki kis híján eltarolt.
- Felénk az összetört szív gyógyszere- megálltam egy ruhabolt előtt, és Soph-ra vigyorogtam.- a vásárlás.
Meg sem várva a válaszát, berángattam a boltba, és rögtön nekiestünk a ruháknak. Egymás után mutattuk fel a koktélruhákat, majd nagyot röhögve fel is próbáltuk őket. Sophia egyre jobban kezdett felszabadulni, én pedig boldog voltam, amiért sikerült elterelnem a gondolatait. Viszont, mikor ő éppen ruhát próbált, én pedig kint vártam a fülke előtt, sírást hallottam. Halk volt, és iszonyatosan remegő.
- Soph, minden oké?- óvatosan elhúztam a függönyt.
- Ne haragudj.
Sophia a földön ült, ruhája szétterült körülötte. Felhúzta a térdeit, és kezébe temetett arccal szipogott.
- Miért kéne haragudnom?- visszarántottam a függönyt, és leültem mellé.
- Nem bírok nem rá gondolni- rám nézett, és sóhajtva hátradöntötte a fejét.- Pedig az utóbbi időben te voltál hozzám a legrendesebb. Amiért imádlak. Komolyan. Csak...
- Nem kell magyarázkodnod, oké?- mosolyogva megböktem a vállát.- Mindenki érzi így néha. És ez nem baj, oké? Néha mindenki sikítana és sírna, és csak elfutna a gondok elől. Nem gond, ha így érzed, főleg azután, ami veled történt. Minden rendben lesz. És én itt vagyok neked. És ígérem, hogy segítek, jó? El fog múlni.
Pár pillanatig csend volt, majd Soph feje a vállamra csuklott, én pedig felé nyúlva megfogtam a kezét.
- Köszönöm- mormogta lehunyt szemekkel, mire halványan mosolyogva szorítottam egyet az ujjain.
Csak ma találkoztunk először. Csak ma vásároltunk először. Mégis úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna. Mintha mindig szüksége lett volna a segítségemre.
Lányok vagyunk. És segítünk egymásnak.